2. Ez a szerelem?!

33 éves leszek a jövő hónapban. A kedvesemmel hamarosan a négy éves évfordulónkat ünnepeljük, vagyis ünnepelhetnénk, de valamiért nem tartjuk fontosnak kiemelni ezeket a napokat. Ő hozta ezt a hozzáállást a kapcsolatba, de nekem sem volt bajom vele. Egyet értünk abban, hogy nem egy adott nap rózsaszínre színezése a lényeges, hanem az, hogy a hétköznapokban figyeljünk egymásra. Ráadásul mindketten lázadunk a társadalmi elvárásokkal szemben, ezért sokkal jobban örülünk annak, ha spontán, egy teljesen átlagos napon lepjük meg egymást valamivel, és persze nem csak egyszer egy évben.

Nem volt szerelem első látásra, sőt másodikra sem. De mégis érdekesnek találtam annyira, hogy még egyszer találkozzak vele, és aztán még egyszer, és még egyszer. És egyszer csak azt vettem észre, hogy kapcsolatban vagyok vele. Ez, az eddigi legkomolyabb kapcsolatom. Egész életemben erre vágytam. Egy férfira, aki becsül, értékel, elfogad és aki mellett önmagamat tudom adni. Érdekes, hogy pont akkor kaptam meg, amikor életemben először nem vágytam rá, hiszen megismerkedésünkkor egy hosszabb útra készültem. Éltemben először egyáltalán nem kerestem a szerelmet. A társkeresős regisztrációmat ugyan nem töröltem le, de már nem volt fent képem és a tagságim sem volt befizetve, így hónapokig a kutya sem írt rám. Szinte már meg is feledkeztem az egészről.

Aztán, egyszer csak jött egy üzenet tőle. Mivel nem volt élő tagságim, csak egy aprócska fotót láttam róla. Először azt hittem, hogy valaki poénkodik, hiszen annyit azért láttam a képből, hogy beállított műtermi fotó egy srácról, gitárral a kezében. Na várjunk csak! Ki tudja, hogy imádom a gitárosokat?! Azt hiszem, hogy rajtam és az angyalokon kívül senki. A bölcs eszmefuttatásom után arra jutottam, hogy bizonyára az angyalok tréfálkoznak velem. De csak úgy járhatok utána, ha befizetem azt a pár száz forintot. Befizettem, és hosszas morfondírozás után, küldtem neki egy fényképet magamról. Találkozni akart velem. Egyre kíváncsibb lettem rá, hogy létezik-e ez a fiú és milyen lény küldte az utamba. Éppen most! Nem derült ki, hogy ki küldte, csak az, hogy élő férfi, akivel idáig nem volt közös ismerősöm. Viszont jófejnek tartottam, és kaméleonhercegnő létemre is önmagamat tudtam mellette adni, így egyre többet találkoztunk. Korábban mindig ugyanabba a hibába estem. Ösztönösen felvettem az adott férfi stílusát, viselkedését, azt játszottam, hogy én is abban a világban élek, amiben ő. Az volt a minimum, hogy úgy öltözködtem, viselkedtem, amiről azt gondoltam, hogy tetszik neki. Ehhez képest egy nem várt pillanatban betoppan az életembe egy gitáros, aki mellett úgy viselkedek, mintha egyedül lennék. Hihetetlen öröm volt megélni vele saját magamat. Bár az igazsághoz tartozik, hogy szerinte túlságosan is úgy viselkedtem, mintha egyedül lennék. Például magamnak mertem először a levesből és az apró mindennapos helyzetekben magamra gondoltam először. Nehéz volt megszabadulni a nyolc évnyi szingli lét beidegződéseitől. 

De inkább térjünk vissza most a jelenre. Úgy telt el ez a négy év, mint egy pillanat. Csak ezzel tudom megmagyarázni, hogy hogyan lehet az, hogy négy év után sem vagyok biztos abban, hogy ő életem szerelme. Érdekes, annyiszor éreztem már azt, hogy megtaláltam az igazit! Sokszor már el sem mertem mesélni a barátnőimnek a nagy hírt, mert egy idő után, nem vettek komolyan. Aztán, meggyőztem magam azzal, hogy egy ilyen csodás, örökre szóló találkozást nem titkolhatok el előlük. De persze minden alkalommal pár óráig-napig-hétig tartott az öröknek hitt szerelem, legalábbis a másik fél részéről. Utána meg jött az órákig, napokig, hetekig tartott szenvedés. Részemről. De aztán újra és újra gyermeki naivsággal vártam egy új hercegre.

És most, amikor egy működő kapcsolatban vagyok, egyszerűen nem érzem azt, hogy ez egy életre szól. Egy barátnőm szerint pont ez a titok. Engem persze nem nyugtat meg, hiszen mindig is hajszoltam a szélsőséges érzelmeket, a lelki mélyrepüléseket. Talán pont az a bajom, hogy végre kiegyensúlyozott lehetnék, de még nem tudom ezt értékelni?!  Hogy hiányoznak a szenvedélyes egymásra találások öröme?! Hogy hiányzik a szerelem elején megjelenő felfokozott érzelmi állapot? A barátnőim szerint felejtsem el a romantikus, pöttyös borítós könyveket, de főleg a hollywoodi giccses filmeket! Szerintük a szerelem nem arról szól, mint amit a filmekben látunk. Persze, értem én ezt. Teljesen logikus, amit mondanak. De mit csináljak, ha közben mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik, hogy nem teljes így ez a kapcsolat? Nem hiszek abban, hogy egy gyerek teljesítené ki. Szerintem a gyereknek akkor kell érkeznie, amikor egy kapcsolat önmagában is teljes és boldog, különben a gyerek születése utáni években tönkremegy a kapcsolat, hisz hiányzik a két ember közötti mély, összekötő erő. Nem hiszek abban a kapcsolatban, amit egy gyerek születése köt össze.

Gyötrődök. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, tegyek-e egyáltalán valamit. Úgyhogy várok!

Fotó: pixabay