Megkönnyebbülést hozott a múltkori rosszullétem. Nagyon régóta nyomasztott ez a titok. Többször elhatároztam, hogy ezentúl őszinte leszek az ágyban is, de aztán időről időre mindig adódott egy olyan helyzet, amikor újra bekapcsoltak a könnyebb utat választó gombjaim. Sokszor gondoltam rá, hogy ez nem mehet így sokáig, hogy erőt kell vennem magamon és változtatni a dolgokon. Ha nem is mondom el a páromnak az eddigi hazugságokat, de legalább a jövőben változtassak rajta. De hiába. Aztán újra megtörtént. Nem tudtam irányítani az eseményeket. Olyan volt, mintha elkapott volna egy örvény, és mintha nem lett volna választási lehetőségem. Automatikusan cselekedtem, valaki más volt az irányító. De mindez már a múlté! Ezentúl tiszta lappal játszom, megkönnyebbülve, felszabadulva. Új esélyt adva magamnak, magunknak.
Ezek a gondolatok járnak a fejemben, miközben a nőgyógyászhoz megyek. Hiszen, bár tudom a rosszullét lelki okát, mégis úgy érzem, hogy a biztonság kedvéért, jobb, ha felkeresem az orvosomat, hogy megbizonyosodjunk róla: fizikai szinten nyoma sincs ennek a traumának. Nem is lehet, hiszen négy hónappal ezelőtt is jártam nála és akkor még minden rendben volt. Ennek ellenére, újra hallani akarom a megerősítést, hogy testi szinten minden a legnagyobb rendben.
Beülök a nőgyógyászati székbe, lábaimat széttárom, gyomrom, mint mindig, amikor itt vagyok, most is görcsbe rándul. Sóhajtsak egy nagyot és lazuljak el – mondja a doktor úr. Sóhajtok egy nagyot, és ellazulok. Már amennyire lehetséges ez egy ilyen helyzetben, amikor egy idegen férfi, egy idegen, bezselézett műszerrel a hüvelyem felé veszi az irányt. Hopp, egy pillanat alatt bent is van.
“Nincs jó hírem. Csokicisztája van. Ráadásul négy centis.” – mondja az eddig kedvesnek és jóságosnak hitt orvosom.
Hogy miiiiii?! Nekem?! És különben is mi a fene az a csokiciszta?! Ez ugye csak egy rossz álom?! Fel akarok ébredni! Térj már észhez! Ébredj fel! Ébresztő! Ébredj már fel!
Nem álmodok. Ez a valóság. Alig látok a könnyeimtől, miközben kifutok az utcára. Átfutok a túloldalra, aztán jobbra fordulok. Futok tovább. Nem sietek sehova, de el akarok menekülni erről a helyről. Hátha jobb lesz.
“Foglalkozzon az alsó csakráival, és jöjjön vissza fél év múlva. De most menjen el vérvételre, csináltasson egy tumor markert, hogy győződjünk meg róla, hogy jóindulatú az elváltozás. Több évtizedes praxisom során, még nem láttam olyan csokicisztát, ami felszívódott volna, mert alvadt vér van benne, nem csak sima ciszta folyadék. De adjon neki egy esélyt. A műtét lehetősége fél év múlva is itt lesz. Minden jót! – ezekkel a szavakkal engedett el a doki.
Hogy történhet meg mindez pont velem? Mit csinálok ilyen rosszul, ami idáig vezetett? Hisz egészségesen élek, sportolok, foglalkozok a lelkemmel. Miért történik ez velem mégis? Rettenetesen fáj a fejem, nehéz a mellkasom és mindig folyik a könnyem. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez igaz és velem történik. Még mindig a csodára várok, talán még mindig csak álmodok és mindjárt felébredek. Istenem, kérlek, mondd, hogy csak álmodtam ezt az egészet. Istenem, kérlek segíts!
Fotó: pixabay
Ti hogy éltétek túl az orvos diagnózisát?