Már jó pár napja kiderült, hogy csokicisztám van. Túl vagyok egy vérvételen, ami egyébként legalább annyira megrázó volt, mint maga a nőgyógyászati sokk. Egész úton potyogtam a könnyeim a magánrendelő felé. Gyerekkoromban minden alkalommal elájultam, amikor vért vettek tőlem. Szörnyű emlékeim vannak róla. Legalább nyolc éve, hogy utoljára ilyesmire adtam a fejem. Akkor is magánrendelőbe mentem, az átlagosnál mérsékeltebb emberségességben bízva és persze, hogy minél előbb túl legyek rajta. Az asszisztens nagyon jól szórakozott, amikor elmondtam neki, hogy iszonyú álmos vagyok, mert egész éjjel nem tudtam aludni a rettegéstől. Alig tudtam elhinni, hogy nem fájt és pikk-pakk meg voltunk vele. De a gyerekkori élményeim mégis erőteljesebben befészkelték magukat az emlékezetembe és óriási ellenállást vált ki bennem, már csak a vérvétel gondolata is. Szóval, nem elég, hogy itt van ez a csokiciszta, amiről azt sem tudom, hogy micsoda, még vérvételre is kényszerítettek. Szerencsére egy rutinos nénihez kerültem, aki olyan élvezetesen mesélt a polcon látható kerámia növényekről, hogy észre se vettem, mikor szúrta belém a tűt.
Péntekre lett kész a tumormarker eredménye. Már a neve is szörnyű. Mit keresek én egy tumormarker közelében? Még mindig alig tudom felfogni, hogy ez velem történik.
De legalább az eredményeim szépek lettek. Egyet kivéve: Ca 125.
Soha életemben nem hallottam róla, így fogalmam sem volt, hogy mennyire vészes, hogy nagyobb, mint a megadott ideális felső határ. Gyorsan átküldtem az eredményeimet a dokimnak e-mailben, de sajnos nem válaszolt, a magántelefonszáma nincs meg, és csak kedden rendel legközelebb. Hétvégén próbáltam az interneten utánanézni, de nem találtam olyan egyértelmű leírást, ami megnyugtatott volna. Inkább elmentem ma egy nőgyógyászati klinikára. Bevallom, titkon abban is reménykedtem, hogy a doktor úr rácsap a térdére, és azt mondja: de hát magának nincs is csokicisztája, nem értem, mit látott a kolléga?! De nem így történt. Ő is látta! Sőt, egyáltalán nem volt olyan lágyszívű, mint az orvosom. Azt tanácsolta, hogy azonnal jelentkezzek be a klinika főorvosához, mert ő a legjobb csokiciszta műtét ügyében. Hozzátette, hogy magától nem múlik el, tehát nincs mire várni. Jobb, ha megelőzöm a szétpukkadást, fájdalmakat, szövődményeket. És ha szerencsém van, akkor egy-két hónapon belül túl lehetek a műtéten. Igazából alig érdekelt ez a monológ. Hamar rájöttem, hogy ő nem az a fajta doktor, akinek elmesélhetem a múltkori rosszullétem okát. Valószínűleg sült bolondnak nézne. Csak egy dolog számított. Még pedig az, hogy megnyugtatott, a Ca 125 magas értéke önmagában nem jelent bajt, hiszen akár egy futástól is megnőhet. Istenem, köszönöm! Végre egy kis nyugalom!
Fotó: pixabay
Titeket már sokkolt le az orvostok?