Korábban már ecseteltem, hogy milyen “tökéletesen” próbáltam élni az életem. Persze mindig is tudtam, hogy van még hová fejlődni, de azt gondoltam, hogy jó úton vagyok. Ez az egész csokicisztás sztori olyan, mintha megpofozott volna a legjobb barátnőm egy olyan pillanatban, amikor az életemet is odaadtam volna érte.
Mindig is sokat foglalkoztam magammal, de az elmúlt időszakra ez hatványozottan igaz. Év elején belecsöppentem egy három napos személyiség fejlesztő kurzusba, ami elindított bennem egy lavinát. Felismertem, hogy gyakorlatilag robotként cselekszem az életemben, és a gyerekkorban összeszedett érzések irányítják szinte az összes reakciómat. Ráláttam a játszmáimra, ráláttam, hogy milyen gyakran tör elő az a gyerekkorban szerzett érzés, ami leginkább a kirekesztettséghez hasonlít. Az unokatestvéreim körében, én voltam a legkisebb, és gyakran hagytak ki “nagyoknak” szóló programokból. A nagymamám szomszédságában pedig csak fiú gyerekek voltak, így gyakorlatilag olyan voltam a bátyám mögött, mint egy levakarhatatlan utánfutó. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor összefogtak ellenem és közös erővel mégis levakartak magukról. És ilyenkor mindig jött a kirekesztettség érzése, ami iszonyú mély sebeket hagyott bennem felnőttkoromra is. Olyannyira, hogy most már nem kellenek ilyen élmények, ahhoz, hogy kirekesztettnek érezzem magam. Gyakran történik meg, hogy kisebb – nagyobb csoportban azt érzem, hogy nincs ott helyem és kirekesztem magam, miközben a többiek semmilyen jelét sem adják annak, hogy ne kedvelnének. Ilyenkor lefagyok, nem tudok önmagam lenni és persze mindig a könnyeimmel küszködök.
Olyan szinten letaglózott ez a felismerés, hogy két hétre influenzás lettem. Miközben folyt az orrom, lázam volt, fájt a torkom és a fejem, szédültem, gyenge voltam, azzal is meg kellett küzdenem, hogy szembenézzek saját magammal, és elfogadjam, hogy ilyen vagyok. Elfogadás nélkül nem lehet változtatni semmin. De pokoli volt elfogadni és megszeretni magamban azt a valakit, akit ösztönösen utáltam ebből a szempontból. Nem ment egyedül. De mertem segítséget kérni és egy csodás pszichológus segített, hogy ezek a mély sebek begyógyuljanak.
Pár hónappal később elvégeztem ugyanott a Kapcsolati kurzust is. Ez sem volt kíméletesebb hozzám, de ezt már sokkal jobban kezeltem. Rájöttem, hogy olyan vagyok, mint az anyukám. Bár azelőtt szentül meg voltam győződve, hogy pont az ellentétje vagyok. Sokszor hallottam, hogy egy lány gyermek olyan, mint az anyja. De ékes példának gondoltam magamat kivételnek. Anyukámat mindig úgy láttam, mint egy nőt, aki feláldozza magát a családjáért, aki betegen, lázasan is uzsonnát készít a gyerekeinek, aki munka után képes nekiállni főzni és takarítani, aki aránytalanul sokkal több házimunkát végez otthon, mint a párja, aki az apukám. Például sosem értettem, hogy apu miért nem tud magának ruhát választani aznapra, miért kell anyukámnak foglalkoznia még ezzel is?! Persze anyukám nem érezte magát áldozatnak, ő olyan típus, aki mindezt boldogan tette meg a családjáért és a férjéért, mert ez teljesítette ki az életét. És ez a mai napig így van. Viszont én már valószínűleg elég korán eldöntöttem valahol mélyen a tudatom alatt, hogy nem leszek ilyen, nem fogom a családomért feláldozni magam. Ezért aztán mindig is a szabad nő elvének a hirdetője voltam. Egyedül bejártam Thaiföldet, Indiát, éveken át egyedül éltem, sokáig még gyereket sem akartam. De ezen a “szembesítős” kurzuson rájöttem, hogy ezt pont azért csináltam, mert olyan vagyok, mint anyukám. Lázadtam ellene és megtagadtam magamban. Nem mertem elköteleződni, mert féltem, hogy elveszítem a saját életem és áldozattá válok, a saját családom áldozatává. Nem akartam ezt, mert gyerekként úgy láttam, hogy anyukám túl sokat vesz magára. Rájöttem, hogy dönthetek úgy, hogy szabad életet élek, de előtte el kell fogadnom, hogy eredendően olyan vagyok, mint az édesanyám. Ha lázadásból élek máshogy, azzal csak a gyerekkori hiedelmemet erősítem.
Fotó: pixabay
Próbáltatok már önfejlesztő kurzusokat? Mi a tapasztalatotok?