A kurzus, amiről már meséltem nektek, önkéntesek segítségével jön létre. Minden alkalommal más önkéntes csapat segíti a szeminárium létrejöttét és lefolyását. Bárki jelentkezhet, aki már elvégezte az Alaptanfolyamot. Gyakran mondják, hogy szeminárium a szemináriumban. Májusban és szeptemberben is csatlakoztam a csapathoz. Több oka volt ennek, az önző okom az volt, hogy szerettem volna látni, hogy mennyire változott egy csapatban való létezésem az “alap” óta. Életem meghatározó élménye volt mindkét alkalom. Végre úgy éreztem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Csodálatos végignézni azt, ahogy a résztvevők három nap alatt átalakulnak, hogy kisimulnak, mosolyra fakadnak, élettel telivé válnak az arcok… Csodálatos dolog egy ilyen nemes szolgálatot végezni… De azt érzem, hogy mindezek mellett, egy jóval mélyebb oka is volt annak, amiért imádtam ezeket az alkalmakat. Eddigi életem során, csak a magashegyi túrák során éreztem hasonlót. Ott is minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy soha többé nem megyek hegyre, de amint a 3 napos mászás után leértünk a parkolóba, máris vágytam vissza, oda, ahol a mászótársaimmal egy célért küzdöttünk, ahol száz százalékosan a jelenben éltünk, ahol számíthattunk egymásra… Az egyik hegymászó barátom szokta mondani, hogy egy néhány hetes expedíció felér sokévnyi barátsággal. Valami hasonlót érzek az önkénteskedéssel kapcsolatban is. Ma már családokra bontva, sokszor elkülönülve, sokszor elidegenedve élünk egymástól, míg régen, az emberek törzsekben, csoportokban éltek. Mélyen, legbelül a közösség, az egység van belénk kódolva. A felkészülés során, előfordulnak nézeteltérések, konfliktusok, ami teljesen természetes, amikor sok, különböző ember gyűlik össze, de ha sikerül rajtuk átlendülni, ezek is hozzátesznek ahhoz, összetartó csapat alakuljon ki. Végre átélhetem azt, amire ösztönösen, zsigeri szinten vágyok: egységben lenni másokkal.
Mégis év végére maradt a csúcspont. Októberben volt a haladó tanfolyam. Öt nap, reggeltől késő estig, sőt néha nagyoooon késő estig. Kis csoportban, biztonságos és szeretetteljes közegben. Napról napra mélyebb rétegekbe hatoltunk be, hogy felfedezzük, milyen sebek, sérelmek, nem működő minták lapulnak ott, amiket elfedünk, pedig nehezítik az életünket. Darabokra hullottam szét. Megláttam magam a tükörben, a gyengeségeimmel, azokkal a maszkokkal, amiket magamra szedek, hogy eltakarjam azt, aki valójában vagyok. Hisz mennyivel könnyebb félénknek, önbizalomhiányosnak mutatni magam, eltakarva azt, aki vagyok, mert így szinte semmit nem mutatok magamból és nem érhet kritika, bírálat azért, amilyen vagyok. Meg sem próbálom vállalni magam, vállalni a kockázatot, hogy lesz, aki szeret, és lesz, aki nem szeret. Mindenki szeretetére vágyom. Pedig nem kell mindenki szeretete. Főleg nem ilyen áron. Rettenetes fájdalmak, eltemetett érzések jöttek elő a múltból. Nem vagyok szerethető. Nem kellenek senkinek. Defektes vagyok. Félek egyedül. Szégyenlem magam. Nem merem vállalni magam. De nem csak azért jöttek fel, hogy felzaklassanak, hanem azért is, hogy meggyógyítsam őket. És ez a hely tökéletes volt hozzá. Akár a paradicsom. Napról napra egyre jobban összeért a társaság, olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindannyian izgultunk mindenkiért. Apránként megismertük egymás démonjait és a feltétel nélküli szeretetnek köszönhetően támogattuk egymást abban, hogy leküzdjük a sötét, visszahúzó és akadályozó árnyakat. Mint ahogy mindenki más, én is újra építettem magam. Előjött az igazi lényem, aki erős, sugárzó, bátor, karizmatikus, vidám, szeretetteljes. Olyan valaki, aki szereti és tiszteli magát. Olyan valaki, aki megérdemli és megengedi magának az örömet. Szeretet, kívül és belül.
Fotó: pixabay
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: