Csokiciszta. Nesze neked! Persze tudom, hogy ez még nem a vég és ennél lehetne sokkal rosszabb is. De képtelen vagyok felfogni, hogy ez velem történik meg. Mindig annyira büszke voltam arra, hogy egészségesen étkezek, hogy önszántamból és szorgalmasan sanyargatom magam és nem zabálom tele magam minden alkalommal, amikor legszívesebben kifosztanám a csokis pultokat, hogy nemet mondok, amikor sütivel kínálnak, miközben legszívesebben az egészet felfalnám, hogy hetente többször sportolok, hogy akkor is felkocogok az erdőig, amikor nem esik jól, hogy akkor is előveszem a jógamatracot, amikor legszívesebben inkább csak heverésznék a kanapén, hogy akkor is gyalog megyek fel a negyedikre, amikor sietek, hogy az átlagnál jóval többet foglalkozok a spiritualitással, hogy folyton tanfolyamokra járok, könyveket olvasok, előadásokat hallgatok, hogy minél jobban és helyesebben éljek, hogy minél tudatosabban éljek, hogy minél többször legyek a jelenben, hogy mindent jól csináljak, hogy véletlenül se érezze a lelkem, hogy hanyagolva van, hogy minden percet ki tudjak használni valamilyen értelmes cselekedetre, hogy minél jobban be tudjam osztani az időmet, hogy jó társa legyek a páromnak és megfeleljek az elvárásoknak, hogy magamat sem felejtem el a 21. század zűrzavarában, hogy rendszeresen megkérdezem magamtól, hogy mik a vágyaim, hogy a szüleimet is próbálom elfogadni olyannak, amilyenek, nem elítélve őket, még akkor sem, amikor hülyeséget csinálnak, hogy szeretem a családomat akkor is, amikor kikészítenek, hogy még akkor is megpróbálok mosolyogni, amikor bántanak, hogy próbálom jól alakítani a jó kislány szerepemet…
És tessék! Úgy tűnik, hiába. Lehet, hogy hasznosabb lenne, ha züllött életet élnék, és reggel cigivel és kávéval ébrednék, ha munkába menet, lehúznék egy energiaitalt, ha ebédre valami jó mekis szendvicset nyomnék be kólával, ha csak éjjel háromkor vacsoráznék, miután kiraktam valamelyik szeretőmet, ha hetente háromszor buliba járnék, ha évente egyszer mennék haza anyámékhoz és akkor is lehúznám őket egy kis pénzzel, ha nem érdekelne a holnap és mindenem elkölteném, ha nem tervezném a jövőt és csak a mának élnék, ha nem érdekelne mások véleménye, ha leszarnám a főnököm, ha nem túlóráznék ingyen és nem viselném szívemen a cég sorsát, ha a munkaidő üres pillanataiban a neten lógnék, és nem gondolkodnék fejlesztéseken, ha nem akarnék jó lenni, ha nem akarnék jól élni, ha nem akarnék helyesen élni, ha nem akarnék szabályoknak és elképzeléseknek megfelelően élni.
De sajnos nekem ez nem megy. Elegen van! Biztos az a baj, hogy túl érzékeny vagyok, és túlságosan magamra veszek dolgokat. Vagy az a baj, hogy szakítanom kellene a pasimmal. Vagy az a baj, hogy távol áll tőlem a nőiesség. Vagy az a baj, hogy túl sokat foglalkozok magammal. Vagy az a baj, hogy túl jól akarok csinálni mindent. Vagy az a baj, hogy mindig meg akarok felelni a fejemben levő képnek. Vagy az a baj, hogy túl sokat gondolkodok. Vagy lehet még ezer másik ok, amivel baj van. “Na, mindegy, ez az én problémám, ez a baj. Csak engem izgat, az a baj…” – eszembe jutnak a Belga sorai. Ha tudnák, hogy pont egy ilyen hülye szituációban idézem fel a szövegüket életemben először! Legalább nevetni tudok még egy picit.